Múlt csütörtökön keresett fel egyetemi irodámban Kárpáti Béla és átnyújtva két oldalas téziseinek[1] egy példányát, arra kért, hogy vegyek részt az október 26-án, délutánra tervezett vitaülésen, szóljak hozzá az általa felvetett kérdésekhez.
Mindig örömmel értesülök arról, ha tudományos vitára, a városunk szellemi életét termékenyítő diskurzusra stb. kerül sor, pláne ha abban nekem is szerepet szánnak. Első hallásra így fogadtam a most tervezett vitaülés hírét is, még ha a Kárpáti Béla és Porkoláb Tibor közötti vita esetén nehéz is elvonatkoztatni a 2002. november 8-án, a Miskolci Galéria Kondor-termében rendezett A Napjaink-tól az Új Holnap-ig címmel, Miskolc irodalmi életéről tartott beszélgetésen elhangzottaktól. (Porkoláb Tibor és mások éles kritikát fogalmaztak meg Kárpáti Béla: Irodalom Miskolcon II. c. kötetéről.[2]) Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy nem az akkori, személyeskedésig fajuló vita egy újabb kiadásának, felújításának kísérletéről van-e szó. De hát más a téma, más az „első kritika” megfogalmazójának személye (Kárpátinak a 20. század végi miskolci irodalomtörténetét először Porkoláb, most utóbbinak az 1848-1918 közötti időszakra vonatkozó összefoglalását Kárpáti vette górcső alá), így hát nem kívánok előítéletekkel terhes aggodalommal közelíteni a rendezvényhez.
Furcsállom azonban, hogy Kárpáti Béla tézisei és szóbeli tájékoztatása mellett nem kaptam a vitaülés szervezőitől felkérést vagy meghívót, így nem is tudom, mely intézmény áll mögötte. Kárpáti Béla ugyan utalt Dobrik István esetleges megkeresésére (ami egyébként vagy nem történt meg, vagy nem járt sikerrel), de fontosnak tartom, hogy ez a rendezvény ne legyen Kárpáti kizárólagos személyes érdekében álló kezdeményezés, sőt, ha nem az, ne is tűnjön annak.[3] (Számos olyan szervezet, intézmény működik városunkban, mely egy ilyen vitaülés „gazdája” lehet. Illetve – jegyzem meg halkan, általánosabb érvénnyel – lehetett volna… A Miskolc-monográfia irodalomtörténeti fejezetéről előzetesen is lehetett volna vitaülést rendezni, mint ahogy ez a monográfia más fejezetei kapcsán több konferencia, műhelyvita, előtanulmány-kötet formájában megtörtént. Ez nem éles kritika részemről, hiszen sokmindenre nem jutott idő és lehetőség a monográfia előkészítésekor.) Mindennél fontosabbnak vélem, hogy e meghívás délutánján Porkoláb Tibor kollégámtól arról értesültem, miszerint őt erről az ülésről – legalábbis eddig – senki nem értesítette. Őt kellett volna legelsőként, pontosabban a vele való egyeztetéssel együtt. Visszásnak tartom, hogy a szervezők a leginkább érintettet nem tájékoztatták, Kárpáti Béla – Porkoláb nézőpontját, sőt szakmai tisztességét alapvetően vitató – téziseit épp az inkriminált monográfia-fejezet szerzőjével nem közölték.
Mint – remélem – alábbiakból is kiderül, szívesen foglalok állást az irodalomtörténészek vitájában, azonban Porkoláb Tibor távollétében nem látom értelmét a vitaülésen való részvételemnek. Nem lenne mihez hozzászólni, hiszen hozzászólni csak vitához lehet, ebben az esetben pedig hiányozna az egyik vitatkozó fél. Így a résztvevők nehezen kerülhetnék el annak látszatát, hogy vagy Kárpáti Béla álláspontjának illusztrátorai vagy Porkoláb Tibor fogadatlan prókátorai kívánnak lenni. (Csak remélni tudom, hogy szervezési/technikai bakiról és nem Porkoláb kihagyásának szándékáról van szó, legalábbis halványan erre utal Kárpáti Béla zárszava, miszerint áll elébe egy „izgalmas szócsatának”.)
Akár – az említett szerencsés körülmények kialakulása folytán – elmondhatom szóban részletesebben álláspontomat, akár nem, a témáról véleményemet az alábbiakban tudnám röviden, a vitaindítóhoz hasonló tézisszerűséggel összefoglalni:
Előzetes megjegyzésként kívánkozik, hogy Kárpáti nem most, hanem már másfél éve, közvetlenül a monográfia-kötet megjelenése után hangot adott kifogásainak,[4] melyeket részben most újra elismétel, részben elhagyja azokból a leginkább személyeskedő, helyenként vaskos jelzőket, megállapításokat. Alábbiakban mindkettőben szereplő észrevételekre szeretnék kitérni.
E mostani tézisekben apró pontatlanság csupán, hogy kritikája címében Kárpáti a monográfia három, Porkoláb által jegyzett fejezete közül csak az elsőt említette, írásában persze mindhármat (vagyis a Lévay-jelenség illetve a Lévay-örökség, mint normatív hagyomány címűeket is) elemzi.
Szintén előzetesen megjegyzem még, hogy nem vagyok irodalomtörténész, bár a történettudomány kedvelőjeként és művelőjeként kapcsolatba kerültem már kultúrtörténeti kutatásokkal is. A monográfia IV. kötetében az első nagy rész (Várospolitika és közélet) szerkesztését, valamint egy fejezetének megírását vállaltam, és végeztem el. A monográfia fejezetbeosztásának, belső terjedelmi arányainak vitatását nem tartom feleslegesnek, sőt. Egyszerűen a Kárpáti Béla által felvetett kérdések kapcsán nem érzem most idevalónak. Az irodalom kétségtelenül kaphatott volna nagyobb teret, de nem érzem, hogy a monográfia egészének átolvasóját kínzó aránytalanság-érzés gyötörhetné. Azt jó szerkesztői eljárásnak tartottam a kultúrával foglalkozó részben, hogy az ekkor átalakuló, kibontakozó tömegkultúra városi formáinak regisztrálására (pl. színház, mozi, sport stb.) figyelmet fordított, de a tanulmányok terjedelmének szerkezete vitatható és vitatandó, tény.
Kárpáti három súlyos váddal illeti Porkolábot, miszerint koncepciója egyoldalú, a szerkezete aránytalan, a műfaja pedig illetlen egy városmonográfiához.
Kezdem én is a végén. Mint minden tudományos művet publikáló szerző, Porkoláb Tibor eljárása is lehet vitatható, én azonban nem érzem idegennek a monográfia műfajától az általa alkalmazott eljárást. Nagyjából a 19. század második felére esett a településtörténeti monográfia műfajának kialakulása illetve e műfaj azon – pozitivista indíttatású – értelmezése, mely e műveket a „teljesség igényével” készülő, óhatatlanul reprezentatív kiadványokként kezelte. (Egyik látványos példája ennek épp Szendrei János öt kötetes vállalkozása volt a századfordulón.) E szemlélet, miszerint a településmonográfiák elsődleges feladata, hogy lokálpatrióták polcát terhelje és a városba látogató delegációknak vagy iskolai ünnepségek kitüntetettjeinek osztogatható legyen, jellemezte még az 1970-es években fellendült, helyi tanácsok által szponzorált vaskos helytörténeti kiadványokat is. A monográfiába eszerint – szerencsés esetben a valós arányérzék érvényesítésével – nagyjából mindent illik belevenni, ami az adott településen történt, vagy az ott történtekkel kapcsolatba hozható. Számos várostörténeti összegzésben azonban a szerkesztők, vagy egyes részfejezetek szerzői túl kívántak lépni ezen a szemléleten és a „mindenről legalább egy kicsit” felfogása helyett munkájukat önálló kutatásaikon alapuló, a tudományosság kritériumain belül megfogalmazott újszerű nézőpontjaik érvényesítési terepének (egyszerűbben, bár kissé pontatlanul szólva: önálló tanulmánynak) tekintették. Utóbbit én elfogadható, a tudományos „illem”-szabályokba illeszkedő eljárásnak tartok. Már csak azért is, mert a 21. század eleji településmonográfiák előtt óhatatlan kihívásként jelenik meg a korábbi monográfiák meghaladásának igénye, nem is beszélve az elmúlt években, évtizedekben megjelent résztanulmányokról, kisebb-nagyobb igényű összegzésekről. Kárpáti Béla megfogalmazásával élve, amennyiben a „kultúrtörténet megvalósult (megvalósított) tényeinek, eredményeinek történeti végigszemlézése” egy monográfia megírása előtt többé-kevésbé megtörtént, annak újra-elvégzése a monográfiában kifogásolható volna. Elfogadható viszont e „végigszemlézés” helyett vagy mellett a témakör más nézőpontú, a tudományosság kritériumait értelemszerűen át nem hágó megközelítése, ilyen értelemben vett „értekezés” készítése. (Porkoláb véleményem szerint nem polemizál, hanem ismertet egy polémiát, amely a „miskolci irodalom” mibenlétével kapcsolatos. Kárpátinak ezzel nem azért van baja, mert nem ért egyet Porkolábnak a polémiában elfoglalt vitapozíciójával, hanem azért, mert e polémia létét is tagadja, vagy legalábbis a kérdésfeltevést értelmetlennek minősíti.) Ha a Kárpáti által sugallt eljárást kifogásolnánk, nemcsak a mostani Miskolc-monográfia sorozat számos fejezetét kellene illetlennek tekinteni, hanem e műfaj számos más kiváló darabjáét is. Dávid Zoltán például a Hajdúszoboszló monográfiájában adta közre a népesedéstörténet-írás egyik iskolapéldáját, Bácskai Vera és Nagy Lajos a „tízkötetes” Magyarország-történetében az újszerű piackörzet- és piacközpont-elemzésen alapuló városhálózat-elemzést, és a példák nagyon hosszan folytathatók. (Konkrétan Miskolc kapcsán például a társadalomtörténetet elég nehéz lett volna a Szendrei-féle pozitivista, okadatoló felfogást követni, érdemes volt hát Miskolc kapcsán is a kvantitatív társadalomtörténeti módszereket a miskolci forrásokra is alkalmazni stb.)
Félreértés ne essék: fontos kritérium természetesen, hogy a szerző által alkalmazott eljárással megírt fejezet valóban arról szóljon, ami a monográfia tematikájába illeszkedik, vagyis Dávid Zoltán említett fejezete valóban Hajdúszoboszló népesedéstörténetéről szóljon stb., és az újszerűség igénye ne vezessen a helytörténeti követelményektől való elkalandozáshoz vagy épp elszakadáshoz. Porkoláb irodalomtörténeti fejezetei szerintem arról szólnak, amire szerzőjük a megbízást kapta: Miskolc irodalmi életének jellemrajzát készítette el a 19. század végére, 20. század elejére vonatkozó érvénnyel. Álláspontját, miszerint a Lévay József munkássága és annak hagyománya kapcsán felvethető kérdéskomplexumban (a kissé leegyszerűsített megfogalmazással „lévayságként” jellemzett jelenségben) látja a téma kifejtésének, a miskolci irodalomtörténet e fejezete logikai felfűzésének lehetőségét – ismét csak a tudományos illemszabályoknak megfelelő módon – előre leszögezi. (Ld. 968. p.) Ez az álláspont természetesen lehet vita tárgya, de nem illetlenség. Más kérdés, hogy jómagam Porkoláb eljárását és tárgyalásmódját érdekesnek, az ezt megalapozó érveit meggyőzőeknek, de legalábbis elfogadhatóaknak tartom. Azt pedig kifejezetten értékelendő tényezőnek tekintem, hogy Porkoláb e monográfia keretei között is, kísérletet tesz a Csorba Zoltán munkássága nyomán felvetődő „miskolciság”-vita értelmezési kereteinek kijelölésére, amely nem saját személyes véleményének irodalomtörténetté dagasztása, hanem egy próbálkozás a nevek, életrajzi és könyvészeti adatok felsorolásán túllépve e lokális irodalmi élet szintézisét szolgáló keretek meghatározására.
Az adatolással kapcsolatosan egyrészt nincs hiányérzetem (legalábbis nem annyi és olyan, mint Kárpáti Bélának), másrészt a korszakra nézve az ilyen típusú „adatolást” Porkoláb szerint – úgy tűnik – Csorba Zoltán monográfiája lényegileg elvégezte, az ezen való túllépés, újabb szempontok bevonásával frissített szintézisteremtés igényét pedig jól és jól kivitelezett eljárásnak tartom. Arra a kérdésre pedig, hogy Porkoláb miért tekinti Csorba 1942-es könyvét „adatolás” szempontjából frissebbnek, szempontjából jobban használhatónak, mint Kárpáti Béla 1989-es kötetét, feleljen ő maga, ha egyáltalán szükségesnek véli. (A Kárpáti „mellőzésére” irányuló kétségbeesett igyekezetet én nem fedeztem fel Porkoláb fejezetében. Lehet, hogy a Kárpáti kötete alapjául szolgáló „hármas felosztással” például nem is ért egyet.)
A miskolciságról. Először is javaslom, próbáljunk elszakadni egy, a monográfia-recenzálás alkalmával mindig csábító kísértéstől, attól, hogy felsoroljuk, a teljesség-igényünket mely személyek, események kihagyásával érezzük sértve. A monográfia ugyanis az a műfaj, amelyből mindig kimarad valami vagy valaki. A kimaradással illetve az aránytalansággal csak akkor érdemes foglalkozni, ha a szerző nem indokolja meg, miért alkalmazza eljárását. Porkoláb – szerintem – megteszi. Való igaz, hogy szentelhetett volna pár sort a Kárpáti által felsorolt alkotókra, megemlítve főbb műveiket, de e hiányt nem érzem olyan égetőnek. Kaffka Margit, Vadnay Károly és Sassy Csaba az általa kijelölt értelmezési tartományhoz igazodó jelentőséggel kerül méltatásra. (Talán ellentmondás, talán csak hiányos megfogalmazás, hogy Kárpáti egyik írásában Miskolczi Simon Jánost „említésre érdemesnek”, mostani téziseiben pedig „értékarányban mellőzhető”-nek minősíti.) Az, hogy Szabó Lőrincet miskolcinak tekintjük, lehet az irodalomkedvelő helyi közvélemény álláspontja, az irodalomtörténet-írásnak azonban e szemléletet nem célszerű osztani. Bár nem kívánok a kérdés teoretikusai sorába lépni, a „miskolci irodalom” részének azon alkotókat tekintem, akiknek vagy a munkásságára volt hatással a város, vagy fordítva: a város volt hatással munkásságára. Ilyen értelemben azokról, akikről a születésén és/vagy a kisgyermekkor évein kívül e kritériumok nem mondhatók el, említést érdemelhetnek egy várostörténeti monográfiában, részletesebb ismertetést, valamiféle folyamatba-ágyazás iránti igény felvetését aligha. Szabó Lőrinc 6, Zelk Zoltán 13 évesen kerül el a városból, munkásságukra e gyerekkori élmények – egy-egy versen, visszaemlékezés ihletésén túl – komolyabb hatást nem gyakoroltak. Hangsúlyozom: ettől még a „mieink” ők, de születésük vagy iskoláztatásuk tényéből messzemenő tudományos következtetést ne vonjunk le. Történészként viszolyognék attól, hogy a császárváros lokálpatriótái „bécsi politikusnak” nevezzék a legnagyobb magyart, amiért Széchenyi István ott látta meg a napvilágot, s bizony neveltetése sem volt független az udvari köröktől, de József Attila sem lehet a budapesti lokális irodalomtörténet alakja (van ilyen egyáltalán?), mert ott született, de a balatonié sem, mert ott halt meg stb. Szendrei monográfiájában hosszú életrajzi ismertetést szentelt Lonovics Józsefnek, aki szintén csak az „itt-születést” követte el Miskolcon, aztán egri egyházmegyés papként, egri kanonokként, csanádi püspökként stb. ismert, nem mint „miskolci főpap”. Helyes arányérzékkel mindez említhető, de részletezése nem szükséges.
Külön kérdésként merülhet fel itt, hogy mit tegyünk azokkal, akiknek irodalmi működése zömmel a megjelölt korszakhatár (itt jelesül: 1918) utánra esik. Amennyiben rájuk elmondható a fenti kritériumok valamelyike, meg lehet említeni pályakezdésük tényét, de a monográfia szerkezetére érdemes vigyázni. (Porkoláb egyébként valóban többször utal 1918 utáni eseményekre, ami önmagában még nem baj, hiszen 1918 csak politikatörténeti korszakhatár, a kultúrában ez rugalmasabban kezelendő, de valóban mélyebben belemegy a Lévay-hagyomány Lévay halála utáni alakulásának taglalásába.)
Kárpáti érvei közül leginkább megfontolandónak a Lévay-kultusz ellenében kibontakozó „polgári” / „polgári radikális” irányzat felvetését, pontosabban e szempont Porkoláb fejezetéből való kimaradását érzem. De van két kérdésem (és ezekre Porkoláb Tibornak kellene megfelelni), hogy 1. valóban kimutatható-e egy ilyen erőteljes („polgári”) vonulat a miskolci irodalmárok között, és 2. ez valóban a Lévay-kultusz nemesi / rendies hagyományával szemben határozta-e meg önmagát. Kárpáti felvetését érdekesnek, magyarázatát azonban nem elég meggyőzőnek érzem. Való igaz, hogy Lévay Miskolc önálló törvényhatósággá válásának ellenzője (ily módon a várossal szemben a vármegye érdekvédője) volt. De nem vagyok abban biztos, hogy e tisztán közigazgatási és politikai kérdés eltérő „miskolciság”-élmények indukálásához is vezetett, legalábbis a korszakunkban. (Miskolc törvényhatósági joggal való felruházásának szándéka ugyanis következhetett – és sok esetben következett is – a nemesi hagyományápolásból fakadó önállóság-igényből, a vármegye „leképezésének” szándékából is.) Egy ilyen polgári-nemzeti értékrend tartós szembenállása kétségtelenül kimutatható például a korabeli Nagyvárad irodalmi életében. Miskolcéban azonban legfeljebb nyomait vélem felfedezni, ráadásul fontos, hogy e „polgári” irodalmi közélet képviselői minőségileg is jegyezhető alkotásokat mutassanak fel, mint miskolciságuk termékét, különben a Lévay-kultusszal való szembeállításuk óhatatlanul önkényes rekonstrukciót eredményez. (Adyra Nagyvárad szellemi miliője köztudottan mély benyomást tett, elmondhatjuk ezt Kozma Andorról, Gozsdu Elekről stb.?) Fontosnak érzem továbbá, hogy Porkoláb – ismét javítson ki, ha tévedek – nem kívánt értékítéletet mondani Lévay költészete fölött, nem kívánta őt kortársainak lírájához hasonlítani, egyszerűen regisztrálta a vele és utóéletével kapcsolatos történéseket, megragadta benne a „miskolci irodalom” sajátosságainak elemzési lehetőségét. (Kitérő: attól egyébként, hogy közéleti szerepvállalását tekintve a kormányzópárt mamelukjaként viselkedett, még írhatott volna akár világraszóló színvonalú műveket is. Példaként hadd hivatkozzam Jókai Mórra…)
Végezetül, ami az elfogultságot vagy egyoldalúságot illeti, úgy tűnik, Kárpáti Béla vissza akar vágni Prokoláb Tibornak, amiért a 2002-es vitában ugyanilyen szakmai hiányosságok felhánytorgatását kapta. Ebbe már nem akarok beleszólni, azt azonban a monográfia védelmében leszögezném, hogy Kárpáti Béla arra végképp nem vállalkozhat, hogy sommásan a kötet „leggyengébb produktumának” minősítse Porkoláb fejezetét, vagy akár másokat is. Ehhez ugyanis legalábbis azokat is elemeznie kellene.
Miskolc, 2004. október 10.
Fazekas Csaba
Jegyzetek
[1] Kárpáti Béla: Tézisek a Miskolc története IV/2. kötetében megjelent, Porkoláb Tibor által írt – s általam vitatott – A Lévay-kultusz és a lokális irodalmi hagyomány című dolgozatról.
[2] A vita anyaga (Kárpáti Béla válaszával és az érintettek viszontválaszaival) az Új Holnap 2002. 4. számában napvilágot látott. (Elérhető: http://galeria.olh.hu/holnap/uj/archivum.html)
[3] A 2002-es vitát a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportja, a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, a Szépmesterségek Alapítvány és az Új Holnap szerkesztősége szervezte.
[4] Figyelmetlenség vagy felelőtlenség? (Széljegyzetek a Miskolc története IV., irodalmi fejezetéhez) [Kárpáti Béla internetes honlapján olvastam: http://karpatibela.freeweb.hu/irasok5.html]