Fazekas Csaba:

Az állam és az egyházak kapcsolata Magyarországon – egykor és ma

– segédanyag az „Egyházak és tolerancia Magyarországon” c. konferencián tartandó előadáshoz –

2007. december 5.

Az előadás címéből nyilvánvalóan következik, hogy mintegy húsz-huszonöt percben nincs lehetőségem a teljesség igényével fellépni. Célom sokkal inkább az, hogy egy vázlatos történeti áttekintést adjak az állam-egyház viszonyának sajátos aspektusáról. Alábbiakban – egy korábbi írásom felhasználásával – rövid tartalmi összefoglalót kívánok nyújtani, az előadásban emellett inkább bizonyos csomópontok megragadására és elemzésére törekszem. Úgy gondolom, hogy az államnak az egyházakhoz való viszonyának jellemzésekor gyakran keveredik két szempont: az egyéni vallásszabadság biztosítása lehetőségeinek, valamint az utóbbival élni kívánók közösségeinek (új felekezeteknek) a létrehozására irányuló szándék, s az utóbbiak állami kezelésének bemutatása. Előadásomban az utóbbi szempontot szeretném előtérbe helyezni, vagyis azt a folyamatot bemutatni, amely a különböző felekezetek együttélésének jogi kereteit igyekezett kialakítani és a gyakorlatban megvalósítani.

1. Előzmények

Magyarország társadalma – az európai államok többségétől eltérően – a 18. századra felekezetileg rendkívül képet mutatott, melynek fő okát a 16-17. században az ország középső részének török megszállásában jelölhetjük meg. Az ország nyugati részén, a Habsburg-királyok fennhatósága alatt erőteljes ellenreformáció bontakozott ki, míg keleten, az Erdélyi Fejedelemség nemcsak a protestáns vallásszabadság, hanem a felekezeti tolerancia egyik fellegvárának is számított, de a kálvini és lutheri tanok a török területen is akadálytalanul terjedhettek. A magyar királyság politikai egységét a török kiűzése után, a 18. század első évtizedeiben az osztrák Habsburgok teremtették meg, amely egyet jelentett az ellenreformáció – politikai szinten való – kibontakozásával. Bár a nem katolikusok erőszakos áttérítése, elűzése továbbra is gyakori jelenség maradt, a protestantizmus visszaszorítását elsősorban vallásgyakorlatuk radikális korlátozásával kívánták elérni. A 18. században a vallásgyakorlatot elsősorban a III. Károly király által 1731-ben kiadott Carolina Resolutio c. rendelet szabályozta. Ez vármegyénként csak egy-két településen engedélyezte a protestáns gyülekezeteket, kötelezte őket a katolikus ünnepeken való részvételre, hivatalt csak akkor vállalhattak, ha hitelveikkel ellentétes esküt tettek Szűz Máriára és a szentekre stb. A III. Károlyt követő Mária Terézia uralkodása (1740-1780) idején meghatározóvá vált az ún. Regnum Marianum ideológia, mely jól jellemezte az állam egyházpolitikájának irányát. Abból a indultak ki, hogy Szent István halálos ágyán országát Szűz Máriának ajánlotta, aki ezáltal a magyarság „igazi” pártfogója lett, így a hozzá való hűség illetve hűtlenség alakítja a magyarság sorsát is. A protestánsok illetve a görögkeletiek mindeközben vallásgyakorlatuk helyzetének törvényes rendezését és biztosítását várták az uralkodótól. Mária Terézia fia és utóda, II. József a felvilágosult abszolutizmus szellemében kormányzott, egyik első intézkedése az Edictum Tolerantiale (1781) kibocsátása volt. Ebben felszámolt számos, a protestáns vallásgyakorlatot korlátozó intézkedést, elsőként ismerte el, hogy az ország felekezetileg tagolt, s a homogén katolikus állam megteremtése Magyarországon nem kivitelezhető.

A 18. század végén Magyarország lakosságának mintegy 61 %-a tartozott a római és a görög katolikus egyházakhoz, a reformátusok és evangélikusok összesen mintegy 26 %-ot tettek ki. Jelentős volt a görögkeletiek aránya (11 %), a zsidóság pedig az összlakossághoz képest ekkor még nem számottevő. (A 20. század elejére azonban 5 % körüli értékre növekszik és elsősorban a városokra koncentrálódik.) Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy az egyes egyházak távolról sem egyenletesen helyezkedtek el az országban, míg Nyugat-Magyarország többségében katolikus, a keleti rész református volt, a Felvidéken a szlovák népesség részben katolikus, részben evangélikus hitet követett, a görögkeletiek túlnyomó többségét a délvidéki szerbek alkották. Erdélyben a lakosság többsége görögkeleti vallást követő, román ajkú jobbágy volt, a magyar földesurak a 10 %-os részesedésű katolikus illetve a kétszer akkora református egyház hívei voltak, a szász polgárság pedig evangélikus hitet vallott.

2. A jozefinizmus öröksége (az 1791. évi vallásügyi törvények és következményeik)

II. József halálát követően a magyar országgyűlés elfogadta a híres 1791/26. tc.-et, mely egészen 1848-ig alapvetően határozta meg az egyházpolitika alakulását. A törvény elismerte a két nagy protestáns egyház (evangélikus és református) létezését, biztosította azok belső autonómiáját, ugyanakkor fenntartotta a katolikus államvallás koncepcióját, vagyis a római katolikus egyház törvény-felettiségét és meghatározó jellegét. Logikus tehát, hogy a reformkorban a polgári átalakulás programjába bekerült a felekezeti egyenjogúság megteremtése iránti követelés is. A magyar liberálisok az 1830-as évek elejétől követelték a szabad vallásgyakorlatot biztosító törvények elfogadtatását is, elsősorban a vegyes házasságok illetve az áttérések kapcsán kibontakozott országgyűlési viták során. Az egyéni vallásszabadságért folytatott küzdelmet egyre gyakrabban szőtte át a felekezeti jogegyenlőséggel (vagyis az állam semlegességével, az egyházakkal való azonos távolságtartásával) kapcsolatos igény.

Fontos jellemző, hogy ez, a protestánsok jogaiért folyt egyházpolitikai vita (melynek során egyébként először indítványozták Magyarországon a polgári házasság bevezetését, az egyházi javak szekularizációját, a zsidóság emancipációját stb. is) egyáltalán nem felekezeti érdekeiket védő katolikusok és nem katolikusok, hanem a konzervatív főpapság és a liberális ellenzék között folyt, utóbbiak soraiban is számos katolikus közéleti személyiséggel. (Pl. Deák Ferenc, Eötvös József, Széchenyi István stb.) Az 1844-ben elfogadott 3. tc. törvénytelennek minősítette az áldást megtagadó egyházi gyakorlatot, s egy időre lezárta a vitát. A katolikus egyház előtt világossá vált, hogy a polgári átalakulás alapjaiban fogja átrendezni az állam-egyház viszonyt, így minden korábbinál körültekintőbb politikai mozgalomba kezdett kiváltságai védelmében.

3. A polgárosodás útján (az 1848. évi törvények)

Az 1848-as forradalmi hullám, illetve az ekkor bekövetkező fordulat azonban Magyarországon is az alkotmányos szabadságjogok törvényes kimondását eredményezte. Az 1848/20. tc. felszámolta a katolikus egyház kiváltságos helyzetét, teljesen egyenjogúnak deklarálva a két nagy protestáns egyházat, Magyarországon bevettnek minősítette az unitáriusokat stb. Ugyanekkor – kárpótlás nélkül – megszűnt az egyházi tized is. Érdemes felidézni az 1848/20. tc. megfogalmazását: „E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.” Az „egyenlőség és viszonosság” az első és máig meghatározó jelentőségű talpköve az állam-egyház viszonynak, kimondja, hogy a törvény előtt minden bevett vallásfelekezet egyenlő – bár ennek tételes felsorolásától eltekintett, magától értetődőnek gondolta azt, s még nem merült fel igényként, hogy a majdan megalakuló vallásfelekezetek jogi hátterét megteremtse.

Az 1848-as fordulatot a katolikus egyház először tartózkodóan, majd az együttműködés készségével fogadta. 1848 őszétől azonban, amikor a szabadságharc a Habsburgokkal szemben a fegyveres önvédelem útjára lépett, a főpapság egy része az uralkodóházhoz maradt hű. A polgári fordulat ugyanakkor polarizálta az egyházi közvéleményt is, sok egyszerű pap csatlakozott a szabadságharchoz, s megfogalmazódtak soraikban radikális egyházreformot követelő nézetek is. Szólnunk kell még a 19. század első fele kapcsán a magyar zsidóságról is, mely folyamatosan növekvő aránya révén ekkortól játszott meghatározó szerepet az ország gazdasági és társadalmi életében. A magyar liberálisok kezdettől a zsidóság jogfosztott helyzetének enyhítéséért, illetve az emancipációért küzdöttek, ennek törvényes biztosítására azonban ekkor még nem került sor.

4. A polgárosodás betetőzése (az 1894-1895. évi törvények)

A magyar szabadságharc 1849-es leverését követően a Habsburg-ház potenciális szövetségeseként kezelte a katolikus egyházat, ám az önkényuralom korában (1849-1860) a magyar katolikusok is bizalmatlanul szemlélték a birodalmi törekvéseket, például az 1855. évi konkordátum megkötését is. A protestánsok autonómiáját az udvar igyekezett minél inkább korlátozni, de a többi felekezet sem volt sokkal könnyebb helyzetben. A következő fontos, egyházpolitikai változásokat is eredményező periódus 1867-től a dualizmus időszaka volt. A Habsburg-király uralkodása alatt az ország visszanyerte önállóságát, s ott folytathatta a polgári átalakulást, ahol sok vonatkozásban 1848-ban abba kellett hagynia. 1868-ban elfogadták például a zsidók egyenjogúságáról szóló törvényt, s megkezdődhetett az izraelita hitközségek szervezése, országos szintű összefogása is.

Az ország élén egészen a 20. század első évtizedéig liberális kormányok váltották egymást, melyek azonban sokáig nem mertek egyházpolitikai természetű döntéseket hozni, elsősorban azért, hogy elkerüljék az ország belső stabilitását veszélyeztető újabb társadalmi feszültségek keletkezését. Az 1890-es évekre azonban nem lehetett tovább halogatni az állam és az egyház viszonyának – a kor követelményeihez igazodó – újraszabályozását, amire nemcsak a laicizálódó közvélemény nyomása (például a vegyes házasságok kapcsán), hanem a korabeli külföldi események (pl. a német „Kulturkampf”) is figyelmeztettek. Az egyházpolitikai vita ekkor is a gyermekek vallása körüli nézeteltéréssel kezdődött és elvezetett a felekezetalapítás illetve a felekezeti egyenjogúság kérdésének első átfogó törvényi szabályozásához. Az 1890-es évek egyházpolitikai törvényeinek sorában a házasság megállapításának jogán kívül az állam feladata lett a gyermekek vallásának szabályozása illetve az anyakönyvezés. (1894/31-33. tc.) Az egyházpolitikai törvényeket a következő évben betetőzte az izraelita felekezet egyenjogúsításáról, valamint a vallás szabad gyakorlásáról szóló paragrafusok megalkotása. (1895/42-43. tc.) Utóbbi törvény rögzítette az állami egyházpolitika – máig érvényes – alapelvét, miszerint „mindenki szabadon követheti vallási meggyőződését, ha ezzel a magyar állam törvényeit, a közrendet és a közerkölcsöt nem sérti”. Az egyházak szerveződése kapcsán három kategóriát különböztetett meg. A bevett felekezetek (római és görög katolikusok, görögkeletiek, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok és az izraeliták) szabadon szerveződhettek, az államtól anyagi támogatást és bizonyos előjogokat kaptak, például vezetőik megjelenhettek a törvényhozás felsőházában. A törvényesen elismert felekezetek szintén szabadon működhettek az említett anyagi támogatás és előjogok nélkül, ezt a kategóriát lényegében az új vallásfelekezetek törvényes működésének biztosítására hozták létre. 1905-ben a baptista felekezet, 1916-ban – inkább az első világháborúban Magyarország szövetségesévé lett Törökország irányába tett gesztusként – a mohamedánok kaptak ilyen jogi státust. A harmadik kategóriát az el nem ismert felekezetek (szekták) jelentették.

5. A visszaút kísértése (a Horthy-korszak)

Az 1919 után berendezkedő, Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett rendszer radikális fordulatot hozott az egyházak társadalmi-közéleti szerepvállalását illetően. A trianoni békekötés a felekezeti összetételben is mutatkozott. (A lakosság majdnem 2/3-a római katolikus, 21 % református, alig 6 % evangélikus, szinte teljesen „eltűntek” viszont a görögkeletiek és az unitáriusok. A zsidóság aránya 5-6 % között mozgott.) A Horthy-korszak jellegét meghatározó eszmei irányzatot már a kortársak is „keresztény-nemzeti” ideológiának nevezték, melynek lényege, hogy megtagadták nemcsak az 1918-1919-es forradalmakat, hanem az azt megelőző (érvelésük szerint a magyarság tragédiájához vezető) liberális korszak egészét is. A „keresztény-nemzeti” ideológia a magyarságot nemcsak etnikai-nyelvi, hanem egyfajta szellemi közösségnek is értelmezte, mely szerint a nemzet megmaradása a történelmi keresztény egyházak (katolikus, református, evangélikus) hitelveivel szoros kapcsolatban áll. Horthy az egyházaktól a „nemzet lelki helyreállításának” megvalósítását, a rendszer stabilitásának segítését várta, cserébe az egyházak beépülhettek az államhatalom rendszerébe, vagyis állam és egyház sajátos összefonódását valósították meg. A rendszer névleg fenntartotta az 1895/43. tc.-et, annak azonban meglehetősen sarkított, korlátozó értelmezését nyújtotta. Például nem is került sor új vallásfelekezet törvényesítésére 1945-ig, és az államhatalmi eszközöket biztosított a történelmi egyházak hitéletének folytatásához. (Mindezt például Kozma Miklós belügyminiszter 1936-ban nyíltan meg is fogalmazta: „A vallás gyakorlatának szabadsága nem terjedhet annyira, hogy annak alapján a Magyarországon bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezetek hitelvi felfogását sértő tanokat lehessen hirdetni.”) Az egyházak kimondva-kimondatlanul a liberális egyházpolitikai törvények következtében lecsökkent befolyásuk visszaszerzését várták Horthytól, s ebben nem is csalódtak. Az említett törvények visszavonására csak részben került sor (1942-ben az izraelita felekezettől megvonták a bevett státust), és bár 1934-ben a kormány elutasította Serédi Jusztinián esztergomi érsek kérését a polgári helyett újra a kötelező egyházi házasságkötés bevezetéséről, az állam következetesen igyekezett az egyházak kedvében járni. Az 1930-as években az egyre inkább jobbra tolódó magyar közélet hatása alól az egyházak sem tudták kivonni magukat, a történelmi keresztény egyházak vezetői például a felsőházban támogatták a zsidóság jogfosztása irányában tett első törvények meghozatalát 1938-39-ben. (1941-ben a házasságról szóló, faji szemléletű törvényt már elutasították, de a törvényhozás megszavazta.)

6. A demokrácia kísérlete (az 1947. évi törvény) és bukása

Az 1947/33. tc-ben sor került még a felekezeti jogegyenlőség deklarálására, a szovjet érdekszférába kerülő Magyarországon azonban az egyházak nem sok jóra számíthattak. (Ennek részletezésétől nyilván eltekintek, tekintettel a konferencia tematikájára.) Az 1948-ig tartó rövid és számos ellentmondást is hordozó demokratikus periódusnak a kommunista hatalomátvétel és az egypártrendszer vetett véget. A kommunista államhatalom által felállított Állami Egyházügyi Hivatal a felekezeti egyenjogúság sajátos értelmezését nyújtotta: az egyenlő jogfosztásét. A felekezetalapítást ettől kezdve egészen 1989-ig nem a törvényes működés megállapítása, hanem a megalakulni illetve működni kívánó vallásfelekezeteknek a pártállam szerveivel való különalkui határozták meg.

7. Kitekintés: az 1990/4. tc. elfogadása és értelmezése

* * *

Az érdeklődőknek ajánlom még egy korszakra vonatkozó tanulmányomat: A felekezetalapítás kérdése a két világháború közötti Magyarországon. In: Döbör András - Kiss Gábor Ferenc (szerk.): Magyarország és Európa, 1919-1939. Szeged, 2001. (Belvedere kiskönyvtár, 14.) 81-106. p.