Az utolsó kézfogás

Ez a kép tavaly augusztus végén készült kettőnkről. Nem tudhattuk, se Te, se én, hogy még egy ilyenre már nem lesz időnk. De én most ezen nem szomorkodnék. Inkább azt az örömöt osztanám, meg, hogy mennyi időt tölthettünk együtt. 

Kedves Lóránt vagy ahogyan végzettként emlegettünk mindannyian, Lóri bátyám! Tudom, hogy büszkeséggel töltött el a tudat, hogy 28 évnyi ittlét után egy bölcsész töltheti be a rektori posztot. Őszintén megmondom, sok mindenre gondoltam hallgatóként, de erre a lehetőségre nem. Az élet már csak ilyen.

Az élet, amit úgy szerettél. Az élet, amiben osztoztál feleségeddel, Maricával, amiben ő osztozott veled és Szabó Lőrinccel, amiben olvastál, írtál, kutattál, vezettél, igazgattál és amiben oly fontos volt neked a diákság.

1993-ban jöttél Pécsről hozzánk és belevágtál abba a hatalmas munkába, aminek eredménye néhány év múlva, egy intézetből avanzsált önálló kar lett.

Nem volt könnyű dolgod. Akkoriban velünk, bölcsészekkel is csak éppen hogy ismerkedtek a többiek. Te, nem véletlenül mindezt bölcsen kezelted és megértetted, mi vagyunk az újak, nekünk kell igazodnunk a körülményekhez. 

Persze az akkori kohászok - mára anyagmérnökök - számára is gyorsan kiderült, nem akárkivel van dolguk. Egy vérbeli, tiszteletbeli kohász állt előttük az egyik szakesten. Jókedvűen meséltél nekik erről, nagy csend lett. 

Tiszteltek.

Tisztelték a tudóst, aki érti a műszaki világot is, az oktatót, aki vállaltan mindig a diákság mellett tört lándzsát, a kutatót, aki szenvedéllyel szerette munkáját, az értelmiségit, aki kiállt szuverén véleménye mellett, a kollégium lakóját, aki soha nem tette szóvá, hogy az éjszaka hajnalig tart, az embert és apát, aki mind-mind Te voltál.

Én és azok, akik ismertek Téged, csak köszönettel tartozhatunk neked. Köszönjük humorodat, alkalmi zsörtölődéseidet, segítőkészségedet, tudásodat, munkádat, kitartásodat. És az időt, amit ránk szántál. Amit rád szánt az Élet. Azt is köszönjük!

Isten veled!

Horváth Zita