A zenész sportnagykövet: Baksi Viktória

Szolfézstanárnak készül a Bartók Béla Zeneművészeti karon, de mellette imádja a kézilabdát és a futást is. Közösséget kell építeni - mondja, amiben a muzsika is sokat segíthet.

ME: Ha már sport: mi mozgatott meg, amikor láttad a felhívást, sportnagykövet kerestetik?

Baksi Viktória: Azzal nem árulok el nagy titkot, imádom a sportot. A mindennapokban a zene mellett a futás az, ami teljesen kikapcsol, de ezen túl a MEAFC-nál kézilabdázok is. Úgy voltam vele, hogy ha szeretem a mozgást a zene mellett, akkor miért is ne próbálnám meg a nagyköveti munkát. Szeretem a kihívásokat.

ME: Mindezt értjük, de ebből még nem következik az, hogy másokat is arra akarsz rábírni, mozogjanak vagy éppen jöjjenek szurkolni. Ezek szerint a társadalmi munka része is érdekel. Eddig is jellemző volt rád?

BV: Otthon, Szolnokon is szeretek meccsekre járni, meg itt is. De azt látom, hogy az egyetemi csapatok szurkolótábora nem túl nagy. Ebben pedig van még lehetőség. Úgy érzem lehetek mozgatórugója annak, hogy ez változzon. Azon szeretnék dolgozni, a többi nagykövettel és a Sportcentrum munkatársaival együtt, hogy minél többen jöjjenek és bíztassák az egyetemi csapatokat.

ME: Ez azért érdekes, mert a magyar szurkolókra nemzetközi szinten mindig is felfigyeltek. Az athéni és a pekingi olimpián a külföldiek folyamatosan videózták a magyarokat, különösen amikor nyertünk valamit. De jobbat is mondunk: az A csoportos vébén Svájcban 2009-ben (70 év után akkor játszottunk először a legrangosabb csoportban) azt hihette bárki a hangulatot nézve, hogy mi nyertünk 9-0-ra Kanada ellen. Másnap a kanadai sajtóban a magyarok nyerték a szurkolói „aranyérmet”.

BV: Nagyjából ez a cél, igen. Egy olyan közösséget szeretnénk kialakítani, ahol mindenki jól érzi magát még akkor is, ha nem nyert éppen az egyetemi csapat. El tudnék képzelni közös szalonnasütéseket, főzéseket, ahol együtt vagyunk és jól érezzük magunkat. Meghívjuk a csapatok tagjait, hogy érezzék velük és mögöttük vagyunk. És ha valaki rendszeresen megfordul a szurkolói zónában, akkor könnyebben kezd el mozogni is. Én legalábbis bizakodom.

ME: Miután egy zenésszel ülünk, szinte már hallom is, hogy készülnek az új indulók a csapatoknak.

BV: Ilyet is el tudnék képzelni, igen, nagyon szívesen vágnék bele egy ilyen munkába.

ME: Hogyan tervezed az első lépéseket?

BV: Esetleg egy indulóval? (nevet) A zeneművészeti karon nagyon családias a hangulat, ott szeretném kezdeni. Mindenki ismer mindenkit, és úgy gondolom őket könnyen rá tudom beszélni arra, hogy jöjjenek, támogassák a csapatokat.

ME: Akkor hajrá! Alakuljon meg egy szurkolói zenekar a zeneművészeti karon!

BV: Ez jó ötlet. Valóban össze lehetne hozni. És ha sikerülne, szerintem a példa ragadós is lenne. Ha arról értesülnének az egyetemisták, hogy együtt zenélve, jó hangulatban vagyunk, és sokan, akkor többen is csatlakoznának majd. Legalábbis remélem. Mindenki szeret jó társaságban lenni, miért ne lehetne az a pálya szélén vagy a lelátón?

ME: Futás, kézi a két szerelem. Ezen túl mi érdekel még?

BV: Én magam is szurkoló vagyok, kosárlabda meccsekre jártam, járok Szolnokon. De szívesen megyek vízilabda mérkőzésekre is. Nézni is jó, de egy biztos: a sportot művelni a legjobb.

ME: Szolnokról hogyan kerültél Miskolcra?

BV: Több helyen is megfordultam, amikor arról kellett döntenem, hol tanuljak tovább. Az egyik ismerősöm, nagyon jókat mondott a kampuszról, a városról, és természetesen magáról a képzésről itt a zeneművészeti karon. Hallgattam rá, eldöntöttem és nagyon örülök, hogy így tettem.

ME: Azért mondhatjuk: nem kis vállalás ez a sportnagyköveti munka.

BV: Én is így látom, de nagyon készülünk. Itt volt az egyetemisták, főiskolások országos bajnoksága több sportágban is. Ezt is a felkészülés részének tekintettük a 2024-es Európai Egyetemi játékokra, amit Debrecennel közösen szervezünk. A mostani és a következő időszak a gyakorlásé az összecsiszolódásé. Erre pedig időt kell szánni, mert nemsokára itt van 2024. És az lesz az igazi premier. A zenészeken nem fog múlni.