Történelmi lecke 1956 egyetemi ifjúságáról – egy szemtanú visszaemlékezése

Elsőéves gépész hallgató volt 1956-ban a Nehézipari Műszaki Egyetemen dr. Deák László, aki az események sűrűjében, a Diákparlament tagjaként élte át az októberi forradalom napjait. A ma 85 éves, Münchenben élő mérnök, kísérleti fizikus és feltaláló a Miskolci Egyetem idei ünnepségét követően beszélt a sorsfordító történelmi pillanatokról.

 „A forradalom számunkra akkor kezdődött, amikor a pesti eseményeket követően, 1956. október 24-én a Diákparlamentben összeállítottuk az egyetemi diákság 11 pontból álló követeléseit. Az volt a tervünk, hogy kinyomtatjuk a Borsodi Nyomdában, illetve szerettük volna, ha bekerül az Észak-Magyarország napilapba. Másnap indultunk az Egyetemvárosból a belváros felé, egyre többen csatlakoztak hozzánk, mire a belvárosba értünk. Amerre mentünk, mindenhol örültek nekünk, úgy éreztük, hogy a népakaratot képviseljük. Másnap reggelre viszont több fiatalt is letartóztattak, akiknek a szabadon engedését már embertömeg követelte a megyei rendőrkapitányság előtt. Akkor lőttek rá először a tömegre” – emlékezett vissza a forradalom első napjaira Deák László.

Rendfenntartók "dióverővel"

Az elszabadult indulatok, az Államvédelmi Hatóság iránti népharag és a városirányításban tapasztalható fejetlenség megoldására az egyetemisták a diósgyőri munkásokkal egyeztettek, ami fölhatalmazást adott számukra arra, hogy besegítsenek a város üzemeltetésébe. Egyszer villanyrendőrt kezeltek, máskor szuronyos puskákkal, „dióverőkkel” sétáltak az utcákon afféle rendfenntartóként. A 10-es honvédelmi laktanya őrzését is elvállalták, ahonnan annyi fegyvert és lőszert hoztak el, amennyit csak lehet.
Mindenkire juthatott fegyver, aki akarta. Igaz, akkorra a háromezernyi diákságból körülbelül 500 maradhatott az egyetemen. A többiek hazamentek.
Az Egyetemvárosban a központi irodát az 1-es kollégium földszintjén rendezték be.
„Itt voltak a telefonok, a katonai készülékek is, amiket a városi laktanyából hoztunk el. Rendelkezésünkre állt két kis egyetemi busz, hogy szállítási feladatokat tudjunk ellátni. Volt stencilezőgépünk, amivel nyomtatni tudtunk, ez azelőtt tiltott eszköz volt. Infrastruktúrában jól felszerelt volt a központ, 24 órás ügyeletet tartottunk, és közvetlenül kaptunk információkat a hadseregmozgásokról. Készültünk a fegyveres ellenállásra, mert már két nappal korábba tudtuk, hogy Záhony felől a látszólag kivonuló a szovjet csapatok helyett újabbak érkeznek.”

Az épület megremeg

Ködös hajnal volt 1956. november 4-én, amikor megtámadták az egyetemet.
„Géppuskatűz hangjaira ébredtünk, aztán a kollégiummal szembeni rézsű felől ágyúval belőttek az emeletünkre. A harmadikon laktunk. Az egész épület megremegett, a fekete lőportól semmit nem láttunk. Az első sorozat találta el a szobatársamat, Kis Gábort, aki ott vérzett el. Később hallottam, hogy egy másik társunk, Kölber Gábor is meghalt. Próbáltuk viszonozni a tüzet, én is vettem a puskámat. Összesen hét töltényem volt, ötöt kilőttem abba az irányba, ahonnan az orosz katonák lőttek, a válasz is azonnal jött. Három tank állt nem messze a diákszállásoktól, egy a fűtőerőműnél, egy másik az 1-es és a 2-es kollégiumok előtt, egy ágyút pedig az 1-es kollégium felé irányítottak. Amikor aknavetőkkel kezdték el lőni a földszinti ablakokat, majd „hurrával” és gránátokkal elfoglalták az épületeket, a diákszállók közötti sávban mindenki menekült, aki csak tudott. Akkor már tudtuk, hogy minden elveszett. Fegyverrel a kezemen kaptak el.”

Sorsukra várva

A következményekről Deák László úgy mesélte, hogy a kollégiumi lépcsőfeljáró és az akkori menza bejárata között zongora tetejére felállítottak egy géppuskát, annak csöve elé állították azokat a diákokat, akiket az épületben elfogtak. Egy szakaszvezető közölte, hogy kivégzik őket.
„Három órát vártunk a sorsunkra, aztán jött egy intelligensebbnek látszó tiszt, aki átvezényelt minket az egyetemre azzal az utasítással, hogy aki reggel 8-kor nem lesz ott, azokat összegyűjtik. Addigra kiürült a diákszálló, de senki nem ment az oktatási épületekbe. November 5-én hajnalban hazaindultunk, gyalog a vasúti talpfák mentén.”
A menekülő egyetemisták közül sokan elhagyták az országot, Németországban, Amerikában, Kanadában, Ausztráliában kezdtek új életet.

Paprikás szalonna az ablakban

A forradalom leverését követően 1957 februárjában indult újra az oktatás Nehézipari Műszaki Egyetemen. Deák László február 19-én jött vissza a városba, 20-án matematika kollokviuma volt. Aznap volt a Vörös Hadsereg Napja, amire a pártbizottság hatméteres zászlót tűzött ki a szétlőtt 1-es kollégium tetejére. A diákok pedig kiakasztottak minden vörös színű tárgyat az ablakba: zoknit, alsóneműt, paprikás szalonnát. Cinikus jelzés volt.
„Öt teherautó érkezett aznap fegyveres civilekkel. Három órára bezártak minket az épületbe. Később megtudtam, hogy amíg minket elzárva tartottak, az oktatási épületben végigverték a professzorokat, a tanárokat, a diákokat, a kollégiumi szobában mindent felforgattak és minden gyanús tárgyat elvittek. Köztük a fényképezőgépemet és a negatívjaimat, amikért azóta sem mentem el” – tréfálkozott.
„A Jóisten úgy akarta, hogy a kihallgatásokon és két félév tanulmányi kényszerszüneten kívül nagyobb bajom ne történjen. A beszervezést sikerült elkerülnöm, viszont a besúgórendszer az egyetem újraindulása után a korábbiaknál is erősebb lett: a tanszékeken és a diákok között is voltak beépített emberek, éjjel-nappal megfigyeltek mindenkit, hogy még egyszer az 1956 októberi eseményekhez hasonló ne történhessen.
Deák László végül 1963-ban szerzett diplomát Miskolcon. Ötven évvel ezelőtt, 1972-ben disszidensként hagyta el az országot és érkezett Németországba, ahol ma is él. Magyar állampolgárságát a rendszerváltást követően kapta vissza.

-ml-